Valahol talán borítékolható lehetett, hogy a hidegebb idő (értsd: nem 33+ fokban aszalódik az ember) beköszöntével megnő a bolházásra kedvet tartó emberek száma is, hiszen -ha jól emlékszem- a májusi óta a legtöbb résztvevővel bíró szeánsz volt, saccperkábé 15 fővel. Az nem maradt meg, hogy anno hányan voltunk, de a mostanira abszolút nem lehet ráfogni az emberhiányt. Nem úgy, mint esetemben a szokásos alváshiányt, amit tetézett az, hogy most a szokásos busz sem jött xy ok miatt, úgyhogy egy korábbira felpattanva vívődött be földi valóm a magyar állatkert főhadiszállására. Időre bőven odaértem viszont, gond egy szál sem, és nem is volt, mert most megint jó adag lootal hagytam el Pest megyét, amit jobban "optimalizáltam" azzal, hogy most nem hoztam el drágább PS4 játékokat, hanem a négyszámjegyű összegek domináltak most.



- Metal Gear Solid 2: Sons of Liberty

A jelek szerint kisebb meglepetésként hatott, hogy mint a szerver egyik MGS stanjének nem volt MGS2-je, de ez csak félig igaz: 2008-ig nem volt PS2-őm, az MGS3-at sokkal hamarabb akartam játszani, és az MGS2-nek 2012-ig kellet várnia, amikor az (egyébként remek) Metal Gear Solid HD Collection részeként végre játszhattam a PS2 egyik korai exlúzív dobását. Voltaképpen az MGS2 volt a legutolsó mainline játék, amit végigjátszottam, és amellett, hogy az MGS4 holt feleslegességét bizonyította, egy önmagában is nagyon impresszív játék képe rajzolódott ki, amelyet hiába szeretek kevésbé játszani a 3-hoz képest, még így is nem egy huge testicles aspektussal bír. Valahol Kojima magnum opusának is tekinthető a történetében 20 év alatt szinte semmit nem kopott játék, és ha már viszonylag potom pénzért volt kint egy PS2-es példány belőle, annyit bőven megérdemel a játék, hogy lassacskán az eredeti formájában is reviziteljem.

Főleg, hogy a legfrissebb Metal Gear (MGSV: The Phantom Pain) hagyott erős kívánnivalókat maga után, és volt benne egy bizonyos szintű vágy arra, hogy a következő MGS2 legyen a TWEEEESTel, amit csak tetézett az, hogy a fanok nagy része is az MGS2-érás fekete öves mókamester Kojimát várták tőle. Ehelyett szerintem csak újfent bizonyította, hogy nem kell megmagyarázni azt, amire nem volt kimondott, egy sínbe fektethető válasz. Ol' Hideo was just something else back then.




- Prisoner of War

"MGS jankkel és RNG-vel". Nem szó szerint idézem Korpyat szavait, de egy közelmúltban való beszélgetés alkalmával merült fel a játék mint téma, és mint az MGS-t meg nem vető illető, ez is jött velem Bács-Kiskunba, hogy egy lehetséges stream alkalmával magamba szívjam a remélt Commandos vibe-ot is, meg az RNG okozta vitriolt is kieresszem aurálisan.




- Shinobido

Még egy lopakodós játék, de ezúttal a Ninjászos Juego kategóriában, mert a Shinobido neves előddel bír - ugyanaz az Acquire készítette, aki annak idején a Tenchu széria felett is bábáskodott (azóta meg a Way of the Samurai és az Akiba's Trip fölött, amik közül az egyik "choose your adventure" szamurájos cucc, a másik meg retroaktívan egy otaku-centrikus Metal Gear Rising: Revengeance előd). Én meg valahogy megtalálom a közös nevezőt a ninjászos cuccokkal annak ellenére, hogy a való életbeli kultuszuk amúgy javarészt semleges a számomra, úgyhogy számít jankebbnek a játék, ezt véteknek éreztem volna otthagyni.




- Left Alive

Ha valakinek, valaha szüksége van annak bizonyítására, hogy egy jó dobozképpel mindent el lehet adni, nem egy embertől kaptam az érdeklődő kérdést, hogy ennek a dobozképét ugyanaz rajzolta-e, mint aki az MGS franchise karaktereit és mecháit is tervezte. És igen, e borítókép is Yoji Shinkawa keze munkáját dicsérte, aki az MGS1 óta volt jelen a franchise minden mainline stáblistáján, és a játék bejelentésekor is az ő személye volt az első, akin megakadt a szemem. Aztán azon akadt meg a két, okuláréra szoruló szemem, hogy az LA egy Front Mission spinoff akarna lenni, ami a jelek szerint inkább az 1996-os, SNES-es Front Mission: Gun Hazardot vette volna alapul. Az a rész ugyanis eltért abban, hogy az SRPG műfaj helyett pölö a Cybernator/Assault Suits Valken-féle mecha run n' gun volt, amiben csavarként magával a pilótával is lehetett menni, és úgy elvégezni az elvégeznivalókat, és lelőni a lelőni valókat.

Aztán vártam-vártam, a játék megjelent, és... a jelek szerint egy elsietett, jank, a korát negatív értelemben jóval meghazudtoló stuff lett belőle, ami nem hogy még a Gun Hazard örökséget sem vitte tovább, de szimplán szar volt, ami egyik Front Missionnek sem a címere. Még a piacon sem volt drága a játék, egyszerűen ott voltak a jelek a falakon, hogy ez a játék egy negatív véletlen az univerzum változói közt. Hogy mégis miért vettem meg: a.) múlt hónapban vettem meg a Front Mission Evolved-et, ami állítólag egy középszerű játék, de az LA mellett valszeg meg fogom lelni az értékeinek nagyobb részét, b.) morbid kíváncsiság, a jó hiszem elleni "ennyire szar nem lehet, de mégis meg leszek cáfolva" ön-merénylet, c.) ja, meg olcsó volt. Nem utolsó szempont.




- The Wheelman

"Olcsó szarra jön a légy" jeligével is elláthatnám ezt a bekezdést, mert az árusító hölgy 500 forintért kínálta ezt a játékot, amit minimme rivjúján keresztül ismertem meg, és valahogy átjött rajta az a tipikus C-kategória közeli, marha jank benyomás, ami mégis egy kedvelhető, shitpostolható játékot takar. Win Diesel munkásságával amúgy elég hadilábon állok konkrét tapasztalatok terén, de akárcsak az 50 Cent: Blood on the Sand esetében is, itt is annyira átjön a címzetes úriember pillekönnyű és selymes egója, hogy nem tudom nem megmosolyogni ezt a memoárt, ami önnön szerénységének állít majd örök emléket.

Benyótól viszont kaptam olyan infót, hogy ez hasonló a PS2-es Stuntmanhez, ami a.) jej, nem a The Getaway, b.) jaj, a másik ártányom az életemben.




- Gran Turismo

Nem tudom már hol olvastam, de van, aki szerint a GT széria a legelső résszel érte el a csúcsát, és onnan fokozatosan ment lefele, ami elég érdekes kijelentésnek hangzik úgy, hogy sok nosztalgiát látok afelé 3 és a 4 fele, ami az említett vélemény szerint tötymörgő játékok a leges legelső részhez képest. Most sem vallom magam nagy racing szakértőnek, ellenben szeretem az olcsó, lehetőleg jobb retrót, úgyhogy a PS1 korong és a doboza landolt is a táskámban, hogy majd egyszer megmérettetésre találjon.

(Polyphony, please, just one Omega Boost sequel)




- Shellshock 2: Blood Trails

Biztos járt már mindenki úgy, hogy olyan dologba botlik bele, aminek korábban nem nézett utána, de valami megfoghatatlan ösztönből úgy gondolja, hogy "eh, olcsó is, az eredetét sem szerettem, de ez modernebb, valszeg jobb is".

Egy gyors Wikipedia keresés után "generally unfavourable" fogadtatást kapott, amivel Donald Kacsa szintű szerencsémet most is demonstrálhattam. Több szót talán megérdemel majd a jövőben. Vagy nem.




- WET

Nem hiába szoktam vallani, hogy egy játékot egy fél-egy óra erejéig letölteni demo pótlásként nem bűn, mert nem kizárt, hogy olyasmit fogsz találni, amit amúgy ingyen nem tudnál kipróbálni, de egy próba után már kedvedre és a pénztárcádra valóvá válna. Ez történt a WET-el is, aminek az ISO-ját a hét elején töltöttem le egy próba céljából, és a "/v/ recommends" wiki nem tévedett azzal, hogy ez egy jópofa játék, mert az. Pontosabban mintha fogták volna a Dead to Rights-féle 'tudey Max Payne játékmodellt, egy csajt tettek volna főszereplővé, nyakon öntötték volna az egészet egy bollywoody akció feelinggel, és ezt a mixet lökték ki a közönség elé 12 éve. Jank, mint olyan előfordul, mert nyilvánvalóan nem fordulhatott annyira sok idő a játék csiszolására, de az ingyen próba után vesszek meg, van benne lélek, és a gunplay is egész jónak jön le. Az sem rossz bónusz, hogy egy hivatalos kópia révén felszabadulhat az X360 vinyóján az a hely, amit a konvertált ISO amúgy foglalna, úgyhogy adta magát a döntést, hogy megveszem.




- Afro Samurai

Szégyen-nem szégyen, de az Afro Samurai nem része a weeb street credemnek, ahogy a játék sem keltette fel a figyelmem a leghosszabb ideig. Aztán a közeljövőben újra bele próbáltam lendülni Suda 51 univerzumába, aminél a No More Heroes re-attempt sikerrel járt, emellett Suda maga még egy Samura Champloo játékot is dirigált PS2-n, ami szintúgy nem kimondottan hithű leképzése a potenciálisan haramia lovagok életének. Aztán ki tudja, lehet az animét is kedvem támad majd megnézni, de elbizakodni nem fogom magam, mert a Samurai Champloo-ból is csak az animét láttam, ami valószínű nem pontos leképzése a róla készült játéknak.




- Sniper Elite 4 és Etrian Odyssey 5

Rögtön felpattanhat a kérdés, hogy miért két játékot taglalok egy bekezdésben, és a prózai ok: ezeknek már megvan a digitális verziója, de ha mód van arra, hogy a háttértárakon a kapacitás foglalásán lehetne könnyíteni amellett, hogy a játékokat sem kellene mindig újra letöltögetni, akkor olcsóbb fizikai példányokkal miért ne lehetne azokat kiváltani.

Egyébként az SE4 tipikusan az a játék, ami ősidők óta egy B kategóriás franchise, de kicsit olyasmi, mint a Motörhead volt annak idején - lehoztak atom sok albumot, és a viszonylagos pozitív egységesség megvolt bennük. Egyszerűen a Rebellion a maga kis világában készítgeti ezeket a játékokat, és hiába hiányzik belőlük az a jank mentesség, ami a magasabb profilú játékokra jóval kevésbé jellemző, az SE amolyan univerzális konstant, amivel kapcsolatban hiába telik el x év, a megbízható B kategória mindig ott van. Az EO5 mondjuk már egy magasabb szintet képvisel az ilyen konstans kapcsán, hiszen hiába tejelteti az Atlus ezt a franchise-t, még a kevésbé jól sikerült részeire is olyan mechanikai összetettség és lehetőségek tárháza jellemzi, amelyet az én, JRPG-kel kapcsolatban NAGYON hit or miss ízlésem is befogadott teljes mértékben. Az EO5 pedig ennek a franchisenak szerintem a csúcsa, igazi korábbi részekből tanulós, azokból következtetéseket levonós és az alapján fejlesztős munka, amit Chewie kínált eladásra, én pedig kaptam az alkalmon. Még fóliás példány is, ami összképen csak a német korhatár jelzés ejt csorbát, de az akkorát, mintha a Titaniccal kéne kenyeret szeletelni. De mindegy, úgyse ez a lényeg, hanem maga a játék, ami komolyan az elmúlt évtized egyik kedvencévé nőtte ki magát a szememben.




- Dead or Alive 4 és Virtua Fighter 5

Megint egy dupla feature, de most merően más okokból: én általában atom béna szoktam lenni a fighter cuccokban, viszont a Rival Schools 2 elhintette bennem azt a reményt, hogy mégiscsak vannak olyan cuccok, amikkel még én is tudnék kezdeni valamit. Ebből a szempontból a DoA és a VF érdekes párosítás, hiszen az előbbi az utóbbiból nőtt ki (egy VF fanboy, Tecmós Tomonobu Itagaki révén), tehát valami átfedésről biztos szó lehet. Hát, egy Dreamcastes DoA2, és egy Yakuza 7-ben lévő VF5 Final Showdown alapján mindkettőben látok potenciált, mert amíg a DoA inkább a Rival Schools egyszerűbb, kinetikusabb oldalához áll közelebb, a VF inkább mint egy Tekken, amiben a juggle nem egy bárányokra lecsapni váró farkas. 

Eme potenciál kapcsán látok rációt egy olyan stream sorozatban, amelyben amolyan Newbie's Figher Academy módon számomra szimpatikusnak tűnő fighter cuccoknak adnék esélyt és ásnám bele magam a mithogyanmikéntjébe. Ennek a koncepciónak egyébként volt már egy véletlen "prototípusa" a Dreamcestes streamem Rival Schools részében, és már most lennének olyan cuccok is, amiket szívesen kipróbálnék, mint pölö az Asuka 120% (avagy minden modern anime figher ősanyja, és állítólag a Rival Schools egyik inspirálója is), vagy a Variable Geo (avagy "nem kéne ennek a shlocky dolognak működnie, és mégis úgy tűnik, hogy legalább a Street Fighter 2 iskolát jól járták a devek). Hogy mennyire lenne életképes ez a koncepció az jó kérdés, hiszen nem "tényleges" streamről van szó, hanem egy belehámozós dologba, ergo jó eséllyel nem lenne hosszútávon annyira érdekes, de egy próbát szerintem megér.




Nem úgy, mint a fővárosi tömegközlekedés, ami -mint falusi gyereket, aki eddig csak kisebb városokban vállalta be az ilyesmit- elég szépen feladta a leckét, ugyanakkor ennek nagyon jó kárpótlása volt az, hogy a piac után most is felmentünk valakihez, aki ezúttal nem Zack volt, hanem Chewie. Az ő lakásának elejét sem érheti egy rossz szó sem (ahogy az sem, hogy ingyen kaptam tőle egy PC-s Mega Man X8-at, amit ezúton is köszönök!), és az eddig látogatott bolházásaim közül ez volt simán a leginkább olyan, amibe konkrét gaming sessionök is becsúsztak: előkerült egy NES mini klón, amivel egy páran tettek egy próbakört, többek közt én és Zack egy Super C co-op képében, amiben hiába kaptunk be sok Game Overt, a hangulat szerintem bőven jó balanszoló tényező volt, és hiába tartom egy kicsivel jobb játéknak a Contra 1-et, azért a Super C sem egy olcsó lehúzás. A tévé mellett ülő Switchet csak én és Vidpro vettük használatba egy rögtönzött Smash Ultimate session keretén belül, és mit ne mondjak, tényleg igazak azok a vélemények, akik szerint az offline egy kategóriával természetesebb érzető. Egyszerűen "folyósabb" az eksön, ami által csak tovább bizonyódik, hogy az Ultimate minden apróbb furcsasága ellenére egy top tier kezsüál fighter cucc. Benyó egyébként felvetette egy Vidpróval közös 1v1 stream ötletét, és ha Vidprónak sincs ellenére (meg persze ha bírja a nete a stream mellett a játékot, mert az én Wi-Fim képtelen rá), akkor mindenképpen jó lenne erre egyszer sort keríteni.

Meg az alvásra is, mert 34 óra után valószínű ideje REM töltőre dugni a halandó porhüvelyt.