Ahhoz képest, hogy februárban még arról írtam rimánkodós posztot, hogy mennyire rossz itthon koncertrajongónak lenni, egész durván beindult ez a szezon, még nekem is! Persze, már májusban is volt sok jó koncert, de ez a június meglehetősen brutális hónap lett. Voltak klubkoncertek, stadionkoncertek, fesztiválok és még egy külföldi koncertutazás is becsúszott! Ennél jobban kimaxolni ezt a hónapot nem is igazán tudtam volna! :D



Persze, nem marad el a havi videó se, és most egy monstre, 41 perces összeállítás készült az elmúlt hónap koncertjeiből! Természetesen megint picit fejlődött az előző hónapokhoz képest az új rész: a második videóban hosszabb kiírások lettek az eltűnők helyett, a harmadik videóban az 1080p-s render került bevezetésre, most pedig az eddig használt betűtípuson variáltam picit. Sok Brutalmoose videót néztem mostanában, és ott tetszett meg ez az "amerikai kábel TV-s mustár-sárga" szín, ezért a videóban szereplő előadók nevei most már ilyen színben pompáznak, és még kapott egy fekete körvonalat is, hogy pl. világosabb háttér előtt jobban lehessen olvasni. Mindent a nézőkért! Remélem, tetszeni fog mindenkinek! A betűtípuson is agyaltam, hogy lecserélem dőlt Arialra, de végül maradt az eddig használt (megszokásból és helytakarékosságból).



És hogy milyen bandákat láttam júniusban? Nos, kezdjük a szokásos felsorolást! Június első napján rögtön egy legendás, mondhatni ikonikus bandát sikerült elcsípnem. A Slapshot a bostoni hardcore szcéna egyik megkerülhetetlen bandája, az énekes Jack Kelly pedig még 60 évesen is úgy nyomja, mintha egy 23 éves, adrenalintól túlfűtött srác lenne. Egy jó kis sold out buli volt a Robotban, bár több mozgást azért elvártam volna az öregfiúktól (ami alatt a közönséget értem). Szegény Claynec pedig majdnem lecsúszott a koncertről, de szerencsére pont a lényegre ért oda, mert a koncert első felében a hangosítás nem volt az igazi. Valaki "ikonikus" jelzőt használt? Nos, kevesebbel nem is lehet jellemezni az Iron Maiden hozzájárulását a metálhoz. Bruce Dickinson 63 évesen, a rákot legyőzve is úgy énekelt Budapesten, mint lemezen, zenekarával együtt pedig olyan showt adtak, ami már-már felért egy színházi előadással! A szokásos pirotechnikai eszközök mellett a színpad háttérelemei is folyamatos mozgásban voltak, és szinte minden dalnál behoztak valami extra cuccot (működő lángszóró, repülőgép replika, stb.), és még a zenekar kabaláját, Eddie-t is láttuk harcolni! Bár a Groupama Aréna akusztikája lehet a Fradi szurkolók kántálásaihoz jobban illik, itt azért voltak kisebb hangzásbeli problémák, de legalább a két előzenekar, a Lord of the Lost és a Shinedown kellemes felvezetésnek bizonyultak. Utóbbi banda ráadásul az egész turnén csak a magyar állomáson szerepelt, amihez hasonlót még csak nem is láttam, főleg ilyen volumenű turné esetén! Jó kis este volt amúgy, bár elég szar helyre vettem jegyet, mert látni nem igazán láttam az elém tornyosuló hát... torony miatt, viszont azon voltak hangszórók, így legalább hallani jobban hallottam, mint sok más ülőhelyes. Körülöttem nem ült senki, így kényelmesen elfértem, és kellemesen össze is barátkoztam egy hallássérült bácsival, akivel tátogva kommunikáltunk (ez elég jól megy nekem szerencsére). Nyilván főleg az idősebb rokker-apukák képviseltették magukat (akik közül ketten gazellaként ugrottak le a nézőtérről a küzdőtérre, de úgy, hogy még a biztonságiaknak sem volt idejük lereagálni, igaz, harmadik társukat elkapták), de pl. picivel távolabb egy olyan srác volt a barátnőjével, akiket ránézésre max. AK26 vagy Majka koncerten láthatnék. Nagyon jó hangulatú, látványos koncert volt, de másfél óra Bruce Dickinson-vokál után egy jó ideig most nem fogok Maident hallgatni. 



Ezután egy ártatlannak tűnő este jött, amin még vacilláltam is picit. A Soft Kill-t szeretem, láttam is őket anno még a Robotban, ez alkalommal pedig egy angol és egy másik amerikai banda társaságában jöttek el az Instantba, akiket nem is ismertem. Hát jó, nézzünk el, össze is futottam Peacecraft Csabival. A Soft Kill előtt a feltörekvő Ghum lépett fel, egy Londonban alakult csupacsaj banda, bár tagjai szerte a világból származnak. Nagyon kellemes, feszes posztpunkot játszottak, és szerintem remek felvezetés volt, a Soft Kill pedig igazából hozta a kötelezőt, ők is tetszettek. Utánuk jött a Choir Boy, akiket szerintem senki nem ismert ott helyben, és páran mintha le is léptek volna kezdés előtt. Mi is kb. úgy maradtunk, hogy OK, hát nézzük, mit tudnak, ha már ők a headlinerek. Gyerekek, ha már voltatok jó koncerten... Hát azt a kurva. Ami azonnal feltűnt mindenkinek, az Adam Klopp énekes és a teljes testével dőlő-rángatózó tánca, amikor pedig énekelt, olyan szinten befeszült, hogy láttad az ereket kidagadni a karján és a nyakán. Az elején csak furcsának találták az emberek... de nem, baszki, a (ha jól emlékszem) picivel több mint egy órás koncertet így nyomta le VÉGIG! Ez lehet laikusnak nem jön át (főleg írásban), de kegyetlenül megterhelő, főleg, hogy tényleg olyan erővel táncolt és énekelt, hogy az eszméletlen: egy alkalommal konkrétan majdnem leszédült a színpadról, annyi energiát vitt egy refrén kiéneklésébe. Talán a leges-legdurvább énekesi teljesítmény, amit valaha, ismétlem, VALAHA láttam. Egyszerűen döbbenet volt. Zeneileg amúgy '80-as évek által inspirált art popot játszottak, és amennyire nevetségesnek találta őket a hazai közönség az elején, olyannyira győztek meg mindenkit utána. Hatalmas ovációt kaptak, még a pultosok és a biztonságiak is bejöttek nézni, hogy mit művel ez a csávó a színpadon. Nem tudom, jönnek-e még errefelé, de ha igen, akkor kötelező lesz újrázni őket! Egy általam NAGYON várt koncert jött ez után, ahova kissé enerváltan érkeztem, mivel közvetlenül előtte két napot ledolgoztam az első Budapest ComicCon-on! A Megtűrtek bemelegítéséről majdnem le is csúsztam, de szerencsére mindent el tudtam érni a Turbinában. A duóvá duzzadt Machine Girl pedig hozta az elvártat: egy iszonyat őrült showt adtak, élő dobbal, extrém vokállal, végtelen zajjal és hangerővel. Az előadás utolsó pár percét külön is felraktam YouTube-ra, amit jó páran meg is néztek, így egyszerűen nem tudtam nem abból választani részletet a havi összeállításhoz. Sokkal több volt, mint egy egyszerű breakcore/digital hardcore buli, élőben hatalmasat ütött és nagyon örülök, hogy ennyien eljöttek ilyen obskúr zenét megtapasztalni! A közönség is jó volt amúgy, ezúton is üdvözlöm Atillát, aki UGYANABBAN a Neon Genesis Evangelion x The Garfield Show poén-pólóban jött el, mint én (csak neki fekete volt). Hát ha valamire, erre 0 volt az esély, és mégis! Amúgy a helyszínen többen is megdicsérték a pólómat, pedig nem is oda, hanem a conra vettem fel elsősorban. :D



Ezután egy nap pihit engedtem meg magamnak, mert utána jött egy durca, 3 napos koncertsorozat. 14-én az Akváriumban lépett fel Mike, aki egy amerikai rapper, és kísérletező absztrakt hip-hopjával éppen most harcol ki magának kultstátuszt. Nagyon szerettem volna, ha élőben hallhatom az Evil Eye-t, ami nálam a legtöbbet hallgatott rapnóta lett az elmúlt időben, és nem csalódtam, mert elnyomta! Amúgy kifejezetten meglepő volt látni élőben hogy Mike egy ilyen nagy, kedves macinak tűnt élőben, aki végigmosolyogta az egész bulit, és pár számonként hálálkodott a közönségnek, meg hogy mennyire szeret mindenkit, hogy eljött, és hogy ez mennyire sokat jelent neki. Bár nem voltunk sokan, de nagyon tisztességes showt nyomott le, csak úgy, mint az előtte játszók! Sideshow egy picit klasszikusabb rapet játszott, akivel viszont a közönségnek volt egy vicces "beefje". A közönség valamiért elkezdte skandálni Mike nevét, amire "megsértődött", elkezdett fikázni mindenkit, meg úgy en bloc a magyarokat, majd "bosszúból" folytatta tovább a showt (persze ez csak megjátszás volt, semmi komoly). A közönség pedig belement a játékba és elkezdett teperni, hogy meglágyítsa a szívét, így folyamatos, tánc, taps volt a dalai alatt, elkezdték skandálni a nevét amikor számok között volt, úgyhogy a végére ki is békültünk és hivatalosan is tesók lettünk. Szóval, működött ez a fordított pszichológia, hogy a közönséget a "maga oldalára" fordítsa, poén volt. Még előtte egy nem bejelentett angol rapper, Jadasea lépett fel, aki korábban már többször kollaborált az est szupersztárjával. Nagyon hasonló stílusban rappelt és az alapjai is nagyon Mike-osak voltak, tök jól elvoltam az ő részével is. De volt még hazai support is, méghozzá egy elég grandiózus rapkollektíva debütálásával! A Wavy Posse egy feltörekvő csapat, ahonnét őszintén, csak Co Lee nevét ismertem korábbról. Őt viszont rövid időn belül így már harmadjára láttam. Nagyon ügyesek voltak a többiek is, ráadásul egy full band, a Hari_Drama kísérte őket, akik még egy rövid, saját résszel is készültek. Nagyon fullos este volt. Másnap pedig a Puskás Arénába mentem barátnőmmel, hogy rap- és rocksztárokat lássunk és halljunk. Látni nem volt egyszerű a maxra állított fényerős LED-falak miatt, amik kiégették az ember szemét, hallani pedig alig lehetett a borzasztó, ismétlem, BORZASZTÓ akusztika miatt. Ritkán panaszkodok hangosításra, akusztikára, mert itthon egy-két kivételtől eltekintve azért a klubok többsége korrektül szól, de gyerekek, ez valami botrányos volt. (Majdnem) minden egyes kritika lehúzta, és igazából az olcsó jeggyel még jól is jártunk, mert amúgy a színpad előtti, drága jeggyel rendelkezők is ugyanúgy szarul hallották a koncerteket. Megjegyzem: zajszűrő füldugóval sokkal élvezhetőbb volt amúgy, de sok köszönet így sem volt ebben. Persze, a HammerWorld kritikában mindez úgy jött le, hogy minden a lehető legfaszább volt, ami mögött minimum erős politikai érdeket vélek felfedezni, szóval erősen agyalok az előfizetésem lemondásán. Ja, hogy kik léptek fel? Egyik kedvenc basszusgitárosom, Thundercat, aki nagyon funky-s nagyon jazzes soult játszik, kibaszott jól (hallgassátok meg a legutóbbi Gorillaz kislemezt is, amiben ő is vendégszerepel). Rendkívül sokoldalú előadó, aki nem csak remek basszeros, hanem kiváló énekes, és kb. nincs zenestílus, amiben ne mozogna otthon, ugyanis évekig tolta a Suicidal Tendencies-ben is (konkrétan 2015-ben a Budapest Parkos bulijukon is ő nyomta)! Sajnos majdnem, de csak majdnem lecsúsztunk róla. A hangosítás miatt amúgy is alig lehetett élvezni, szóval egy klubbulin még el kell őt kapnom a jövőben! Utána egy igazi raplegenda, Nas jött el bemelegíteni, akit nem csak egy DJ hanem egy dobos is elkísért, ezzel némi "élőbb zenei" hangulatot előhozva. Kifejezetten tetszett az ő előadása is, elnyomott minden kötelező slágert (pl. N.Y. State of Mind), de új dalokat is játszott (pl. Death Row East, ami pont az egyik kedvencem volt legutóbbi lemezéről). Annyi, hogy egy picit hosszúnak éreztem az ő részét, tévedés ne essék, rohadt jó volt, de a főzenekarhoz és annak közönségéhez passzolás végett én megcseréltem volna Thundercattel. Ezután jött az RHCP, azaz a Red Hot Chili Peppers, a legendás Kiedis-Frusciante-Flea-Chad Smith felállásban! Mit is mondhatnék, tényleg remek showt adtak, nagyon jó volt hallani az olyan slágereket élőben, mint a Californication, By the Way, Dani California, Give It Away, sőt, még egy olyan finomságokat is kaptunk, mint a turnén először elővett (és előtte élőben ezidáig csak egyszer eljátszott) It's Only Natural, vagy a turné budapesti állomásán debütáló Don't Forget Me, ami pont az egyik kedvenc RHCP dalom, így ennek nagyon-nagyon örültem. De... voltak problémák. A meglévő, szemrákot okozó LED-falak és a borzasztó akusztika mellett rengeteg technikai baki volt (nem működő monitorok, gerjedések), emellett bár a tagok (főleg Flea) mindent beleadtak, de az I Like Dirt-öt pl. kétszer sikerült elbaszni úgy, hogy csak harmadjára sikerüljön végre eljátszani. Anthony hangja, nos, igen, a végére érezhetően elfáradt, és bár utolsó számként az Under the Bridge-et meg kellett volna kapnunk, végül lehúzták a setlistről, amit nagyon sajnálok. Voltak dolgok, amik a zenekaron múltak, de azért az Arena is hozzátette a maga, temérdek bűnlajstromát. Megérte mindezek ellenére? Nos... végülis igen, ennek ellenére azért én jól éreztem magam, mert láthattam őket élőben, zajszűrővel picit jobban is hallhattam őket mint a többiek... összefoglalva: nem volt ideális, de az élmény átjött. 



Míg a legtöbben ekkor már a Hell Vill fesztiválra készülődtek, én a Magyar Zene Házába mentem matek-korrepetálásra. Ugyanis végre eljutott Magyarországra a matek rock egyik kultzenekara, a Battles! A Battles egy nagyon király, kvartettből duóvá sorvadt banda, akiknek a Gloss Drop című lemezét rommá-szarrá hallgattam (főleg a Gary Numannel közös My Machines-t), és alapból imádom a stílust is, szóval nem volt kérdés, hogy ott a helyem. Előttük az Odd ID (imádom ezt a nevet btw) nyitott hazai részről, akik mint (számomra) koncert közben kiderült, korábban Ethnofil néven voltak a hazai színtér egy megbecsült bandája. Dallamos, igényes, mégis technikás, női énekes art pop/electronica zenét játszottak. Ráadásul még egy meglepődést sikerült kiváltaniuk: az egyik kedvenc dalom tőlük (Közel) egy Anima Sound System cover, ezt szintén ott tudtam meg, a koncert közben. Érdemes őket élőben megnézni, mert nagyon jók! A Battles igazából hozta a kötelezőt, jó kis showt adtak, bár furamód náluk is voltak kisebb technikai malőrök (a dobgép szarakodott). De, még nincs vége! Ugyanis volt egy küldetésem: aláíratni két lemezt! A zenekar dobosa ugyanis az a John Stanier, aki anno a Helmet legjobb lemezein játszott, és mivel nekem van egy Helmet és egy Helmethez köthető lemezem, úgy voltam vele, hogy ezeket azért jó lenne aláíratni. Azonban volt egy morális dilemmám: John ugyanis nem szép körülmények között került ki anno a Helmetből. A frontember Page Hamilton ugyanis feloszlatta a zenekart 1998-ban, és 2004-ben az eredeti társai nélkül, teljesen új tagokkal újraformálta azt. Mindkét lépésen John annyira kiakadt, hogy a mai napig nem hajlandó beszélni Hamiltonnal, és rendkívül rossz kapcsolatban vannak, a lemezemet ráadásul ő már alá is írta. A művész- és zenész ego pedig tud akkora lenni, hogy ha megkérem, hogy írja alá így, simán megsértődhet, szóval ki is írtam ezt Twitterre, ami hozzám képest meglepően sok interakciót váltott ki. Pedig csak annyit kérdeztem a huntwittertől, hogy elvigyem-e a lemezeket vagy sem? Mivel mindenki azt írta, hogy határozottan igen, el is vittem a két vinylt, és hogy biztos legyek abban, hogy elkapom Johnt (új hely lévén nem ismerem, hol van a green room vagy olyan útvonal, ahol várhatok rá), ráírtam a helyre Messengeren, hogy lenne ez a projektem és esetleg tudnának-e segíteni. Nos, az nem kifejezés, hogy tudtak nekem segíteni! Végig tök közvetlenül kommunikáltak velem (kb. mint egy haverral történő chatbeszélgetés), és nem csak leszervezték a dedikálást, még ki is írták előre a merchpultra, hogy igen, lesz erre lehetőség, sőt, koncert után ők maguk írtak rám, hogy sikerült-e, és még azt is felajánlották, hogy bevisznek az öltözőbe!!! Konkrétan lehidaltam! Úgy éreztem, mintha ez egy fontosabb projekt lenne nekik, mint nekem, annyira lelkesen akartak segíteni, és ennek elmondhatatlanul örültem! Hatalmas plusz pont a helynek és a szervezőknek, ezt tényleg nagyra értékelem! ♥ Ja, igen, a dedikálás sikerült, de persze egy picit odaszúrt Hamiltonnak aláírás közben, hogy milyen gagyi aláírása van (PH), míg ő kiírja a teljes nevét. :D Amúgy nagyon jó arc volt, kérdezte is, hogy milyen helyek vannak Pesten, maguk a lemezek milyenek, amiket meg is mutogattam neki, szóval abszolút 10/10 sikerült ez a része. Igaz, utána valami orbitális nagy vihar jött, ami miatt majdnem szarrá áztam és belém csapott a villám, de sikerült épségben hazatértem.



Aztán jött a hónap, de talán az év túrájának is nevezhető esemény, egy külföldi arénakoncert! Ez a Hella Mega Tour bécsi állomása volt, ami egy annyira badass turné, hogy nem viccelek, saját oldala van a Wikipédián! A három headliner pedig a Green Day, a Fall Out Boy és a Weezer voltak. Nos, úgy voltam vele, hogy mindegyik bandát bírom, de úgy kifejezetten egyikért sem utaznék ki Bécsig, de így egyben ez a három pakk, hát az azért elég kihagyhatatlanná teszi ezt a mókát! Ehhez hozzájött az is, hogy mindhárom zenekar teljes életművet átfogó best of showval készült, ami még inkább rá tett egy lapáttal, a "mikor ha nem most" érzéshez! OK, jó, ez mind szép, Bécs nincs messze, de közel se, főleg ha nincs jogsid. Hogyan oldjam meg a kijutást? És ekkor jutott eszembe egy interjú amit a HammerWorld magazinban olvastam egy Todi nevű illetővel, aki specifikusan külföldi koncerttúrákat szervez, ráadásul olyan jól megy neki a biznisz, hogy hivatalos LiveNation partnerekké is váltak, ami még kényelmesebbé teszi a vállalkozó kedvűeknek a koncertezést, másrészt ad egy megnyugtatást is, hogy ez nem egy lehúzás valami kétes arctól, hanem ez tényleg egy megbízható dolog. Említettem, hogy kényelmesebb, nos, kifejteném: a Todi koncertutazás úgy működik, hogy befizetsz X összeget, és ezért cserébe nem csak az oda-vissza utat kapod meg, hanem a koncertre is kapsz beugrót! Nem kell pöpöcsölni a jegyvásárlással meg a sorban állással, nem kell vonatokat nézni meg FlixBusszal szopni, hanem kinézed, megveszed és minden készen áll, minden el van intézve! Hogy ez mibe kerül? Nos, nekem asszem 52.000 forint körül volt az út, amihez járt az oda-vissza utazás, egy állójegy a koncertre és egy elsőbbségi ülésválasztás a buszra, mert én csak ablak mellé vagyok hajlandó ülni. Ez azért akárhogy nézzük, nagyon nem szar deal, mert olcsóbban nem igen tud kijönni az ember, ha ezeket külön-külön veszi meg, ha pedig még ott is kell aludni, akkor még nyugodtan rakjon rá 20-30 ezret a szállásra (ha nem többet) vagy ha nem, akkor meg iparkodni kell koncert után elérni a kiválasztott járatot hajnalban. A Todival meg nincsenek ilyen gondok, mert korai érkezéssel számolnak (egyrészt, hogyha bármi történik az autópályákon, ne legyen késés a koncertről, másrészt akit érdekel Bécs, még gyorsan el tudjon ugorni egy-két placcot megnézni), másrészt koncert után fél órával már indulunk is haza, szóval nem kell kapkodni, mert közvetlenül a helyszín mellett szoktak leparkolni. Úgyhogy a kényelem elég nagy szempont volt, és nagyon vártam ezt a bulit. Aztán a Vulkáncápa szerveren egy teljes random beszélgetés közepette előkerült ez a téma, és a jó öreg Richy is bejelentkezett, hogy, hát akkor ő így jön. Mint a szerver első számú Green Day fanatikusa, nyilván nem hagyhatta ki, én meg örültem, hogy dejó, nem egyedül kell valami random arc mellett ülnöm, hanem akkor így lesz társaságom is. Aztán, hogy fokozzuk azt, ami amúgy is (hogy egy klasszikust idézzek), Benfact kolléga is bejelentkezett, hogy neki úgy igazából megjött a kedve, ő is szereti a Green Day-t, a deal meg jó, volt is még egy szabad hely, szóval uccu neki. Ennek meg aztán depláne nagyon örültem, mert minél nagyobb a társaság, annál jobb a hangulat is, úgyhogy végül hárman közösen vágtunk neki a kalandnak! 



Az indulás a Népligettől volt, amit hamar megtaláltunk, és az első meglepődés akkor ért engem, hogy azt hittem, ez egy kis buszos túra lesz. Hát nem, HÁROM busszal vágtunk neki a történetnek, ráadásul abból kettő emeletes volt! Szóval a magyar kontingens erősen képviseltette magát, reggel meg kaptunk egy SMS-t hogy ki a kísérőnk, kit kell keresni. Ez fontos volt, mert minden buszhoz külön kísérő tartozott, szóval először a kísérőt kerested, aki ha megvolt, akkor megvolt a busz is. Zseniális. Mivel hárman voltunk, úgy akartunk ülni, hogy azért faszán elférjünk, és mivel elsőbbségi ülésválasztásunk volt, be is foglaltunk egy négyes ülést, úgyhogy extra kényelmesen tudtunk együtt utazni. Az úton voltak problémák a közlekedéssel, több dugó nehezítette a megérkezést Bécsbe, de a buszvezetők profi módon kezelték ezeket a helyzeteket. A bécsi városnézés így elmaradt, viszont így is pont oda tudtunk érni kezdésre, szóval végül minden összejött. Hatalmas tömeg volt, brutálisan sokan jöttek el, úgyhogy már ennek volt egy olyan feelingje, ami megadta az alaphangulatot. A turné különböző lábain a három főzenekart egy-egy előzenekar kísérte, és a teljes turné összes lába közül mi kaptuk szerintem a legkirályabb előjátszót, az ausztrál Amyl and the Sniffers képében, akikről nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a leghype-oltabb punkzenekar a jelenlegi szcénában. Sokkoló módon nem hogy csúszás nem volt, hanem a kiírthoz képest valami 6-8 perccel KORÁBBAN kezdtek, szóval iszkiri volt be az Ernst Happel Stadionba, de a beléptetés rohadt gyorsan ment, úgyhogy az első szám elejére már benn is voltam. Egy menő, sajnos picit rövid, de tömör koncertet adtak, amin az énekesnő Amy Taylor őrült punk stílusa ugyanúgy átjött. Nyilván egy klubbulin sokkal ideálisabb lett volna őket élőben látni, de igazából ebben a hatalmas arénában is teljesen jól működtek. A háttérben már lehetett látni a Weezer színes cuccait, és ők is következtek. Az élénk színpadkép mellett kaptunk jól ismert slágereket (My Name is Jonas, Buddy Holly, Pork and Beans), feldolgozásokat (Enter Sandman, Africa) és újdonságokat is (pl. az élőben legelőször játszott Records, vagy több, egyéb szám turnédebütálása). Power pop zenekarként abszolút volt húzása a daloknak, és a remek dalszerzői képességek is előjöttek, mert élőben sokkal jobban tetszettek a dalok mint lemezen. Az külön poén volt, hogy mint kiderült, az énekes Rivers Cuomo perfektül tud németül, ezt kihasználva gyakran beszélt is így a közönséghez (igaz, ekkor meg én nem értettem semmit, de így is értékeltem a gesztust). A fülbemászó dalok mellett nálam még az ének volt, ami nagyon tetszett, és összességében is nagyon élveztem az előadásukat. A három banda közül én személy szerint a Fall Out Boy koncertjét vártam a leginkább, főleg a jól ismert slágereik miatt, amiket anno ilyen-olyan válogatásokon, zenecsatornákon vagy épp különböző játékokban hallottam. Ilyen téren nem is csalódtam: volt a Sugar, We're Goin' Down, volt a Thnks fr th Mmrs, a The Phoenix (remek választás volt nyitásnak), a stadionban aztán brutálisan jól működő My Songs Know What You Did in the Dark (Light 'Em Up), és persze amit a leginkább akartam hallani, a Dance, Dance. Hát, én az alatt a szám alatt konkrétan nedves tinilánnyá változtam, egyszerűen tökéletes az a dal, és nagyon örülök, hogy ezt hallhattam élőben. Náluk már volt színpadépítés is, pirotechnika, lángoló zongora és hangszerek, de összességében úgy éreztem, hogy mégis "csak" egy korrekt showt láthattunk, egy jó iparosmunkát, amit csuklóból lehoztak. Persze, nagyon működtek a dalok, de náluk inkább a hideg és kiszámított profizmust éreztem, mint azt a közvetlenséget, amit a Weezer vagy az est fénypontja mutatott. Ez pedig természetesen a Green Day volt. Én magam akkora kifejezett rajongójuk sose voltam, de van néhány nóta (Minority, Brain Stew) amiket nagyon ikonikus punkdaloknak tartok, és bár a legutóbbi lemezeik inkább rosszak voltak mint jók, ha egy karrierátívelő best of koncertet adnak, azon azért illik részt venni. Egy 21 számos, grandiózus koncertet adtak, ami tényleg nem hagyott bennem hiányérzetet. Billie Joe Armstrong 150%-on pörgött, egy laza, közvetlen showmanként mutatkozott, aki tökéletesen reagált le melltartóbedobást és rajongóval előadott közös számot is (természetesen egy gitárosztás is belefért, ami a nagyobb punkzenekaroknál már kb. alapnak számít). Volt pirotechnika és a koncert végén egy megyei jogú város augusztus 20-ai tűzijátékával felérő pukkantgatás, de ez mind csak mellékes volt, mert a zene elvitt mindent. Abszolút nem fanboyságból vagy elfogultságból, de nem véletlen ez a mennyiségű hype és népszerűség, amit karrierjük során kaptak, mert tökéletesen beleillettek a stadionkörnyezetbe. A kiadós show után haza is indultunk, és bár így tudtunk spórolni a szálláson, cserébe olyan kikúrt fáradtan estem haza fél 5 körül, hogy napokig nyögtem utána. De megérte, és még egyszer bevállalnám. És a jövőben várhatóan be is fogok még hasonlókat, mert hatalmas élmény volt!



A koncerthónapnak azonban még korántsem volt vége, óóó nem! 23-án a Dürer Kert kistermébe vetettem magam, hogy egy nagy hiányosságot törlesszek. Anno a Robotban tartott Inter Arma koncertről lemaradtam, mert Claynec barátommal inkább az Aurórába mentünk francia krumplisütő grindcore-t hallgatni, és azóta égetett picit az a kihagyott esély, úgyhogy most muszáj volt élnem a lehetőséggel, hogy végre láthassam őket. Nem hagytak cserben, brutális sludge metal döngölésüket számomra karakteridegen módon az első sorban néztem végig, és tényleg, letaglózó performanszot mutattak (bár a lábdob nekem picit hangos volt). Utánuk a Gatecreeper vette be a színpadot, és bár nem vagyok nagy death metalos, egy még számomra is tisztességes showt nyomtak le, bár náluk az időt azért megéreztem. Rá egy napra szintén egy nagy hiányosságot pótoltam. Jó, nem a klasszikus felállás, meg mennyit késett a koncert a COVID miatt, és az utóbbi két lemezük nem is volt annyira nagy etwas... de baszki, Deftones koncert!!! Voltak dalok, amiket hiányoltam (Minerva, Hole in the Earth), de így is kiadós slágeradagot kaptunk: Rocket Skates, Be Quiet and Drive (Far Away), My Own Summer (Shove It), Swerve City, You've Seen the Butcher, Diamond Eyes és még sorolhatnám. Rengeteg ismerősöm volt kinn amúgy az eseményen (majdnem teljesen megtelt a koncert helyszínéül szolgáló Budapest Park), de a partnerem végül Ricz lett, akibe szintén full véletlenül botlottam. Az poén volt, hogy a szervezők nem igen törték magukat, hogy normális supportot rakjanak a banda elé (ezt sok oda szervezett eseménynél vettem észre mostanában), és valami full random esküvői DJ-t rángattak oda bemelegítésként... Elég cink választás, és szerintem ők is érezhették, mert bár így is jóval kezdés előtt értem oda, addigra már rég átszerelték a színpadot, szóval nem hiszem, hogy sokat játszott. Ha már esküvői DJ, ebben a hónapban az is kijárt nekem a OneManBand képében! Kedves unokatesóm, Csabi esküvőjén adta a talpalávalót, és eleinte hezitáltam, hogy szerepeljen az ott készített felvétel a videóban, de úgy vagyok vele, hogy úgy se nyilvános... én meg tényleg mindenkit beírok abba a híres seen live listába! ;) Ezután visszarugdostam magam a Parkba, hogy az angol art pop/indietronica egyik leghype-oltabb zenekarát láthassam. Az Alt-J egy nagyon-nagyon király kis koncertet adott. Az egyetlen meglepetés igazából az volt, hogy az énekes-frontember Joe Newman szinte egyáltalán nem szólt a közönséghez, inkább a billentyűs-vokalista Gus Unger-Hamilton kommunikált velünk. Nyilván a nemrég megjelent új lemezről játszottak főképp (ami amúgy nem sikerült rosszul), de a végén a Breezeblocks is belefért azért. Elejétől a végéig egy jó hangulatú előadást láthattam egy kis lötyögős de azért kellően igényes zenével. Igaz, eléggé kilóghattam az átlagközönségből, mert rajtam kívül kb. mindenki úgy öltözött mint egy jógaoktató. Előző lemezükhöz, a Relaxerhez amúgy a kultjáték LSD Dream Emulatort használták a grafikai anyagokhoz, a klipek és a borító meg a lemez grafikája is a játékból való. Just a small fun fact for ya brain. Ez a koncert egyben remek bemelegítés volt a Kolorádó Fesztivál előtt! 



Bezony, idei első fesztiválom, és egyben életem legelső Kolorádója. Nem tudtam, mibe vetem magam, csak annyit tudtam, hogy majdnem minden nap lesz egy előadó, aki nagyon érdekel, és az időben megvásárolt bérlettel sokkal jobban járok, mint a napijegyekkel. Aztán kiderült, hogy a 4 napos fesztivál igazából 3 és fél napos, valamint, hogy az egyik napon az általam leginkább várt fellépő koncertje el is fog maradni, úgyhogy Ata Kak ghánai discozenéjét immáron másodszor nem tapasztalhatom meg élőben. Igaz, legalább a Bankitósokkal ellentétben a pénzem nem nyúlták le. Már a fesztivált megelőzően voltak dolgok, amik miatt kissé elkámpicsorodtam, de igazából úgy voltam vele, hogy itt az idő felfedezni egy új fesztivált, egy csomó friss nevet, meg azért tartogatott nagyágyúkat így is számomra a rendezvény. Mivel a fesztivál második fele átcsúszott júliusba, ezért a videóban is, és ebben a blogposztban is csak az első két napról lesz beszámoló, úgyhogy folytatása következik majd! :) Szóval, a fesztivál nagykovácsiban, a Sztrilich Pál Cserkészparkban került megrendezésre. Festői, erdős, zöld, tág környezet, ahol se wifi, se térerő nincs. A fesztivál oldalán az szerepel, hogy az odajutás egyszerű Budapestről, konkrétan csak Hűvösvölgyig kell eljutni, onnét meg indul busz, onnét meg még egy kis séta, és ennyike. Pár nappal a fesztivál előtt megnéztem, hogy az a "kis séta" mégis mennyi, és hát... én szeretek sétálni, de a fesztivál bejárata nem kicsit, hanem nagyon odébb volt a legközelebbi buszmegállótól, Hűvösvölgyhöz képest meg aztán depláne. Szóval, első nap, amint megérkeztem Hűvösvölgybe, be is ruháztam egy transzferbusz bérletre, amivel korlátlan mennyiségben utazhattam a fesztivál közvetlen bejáratáig. Nagyobb buszoktól kisebb furgonokig mindenben ültem, de itt nem a járművek adták a kényelmet, hanem az, hogy pár perc alatt eljutottál a fesztivál bejáratáig. Életem dealje volt, viccen kívül. Főleg, hogy este nincs kivilágítva az út a fesztivál felé. Soha nem kellett sokat várnom, hamar ott voltam, mindig elértem éjszaka is a 956-os buszokat vissza Pestre, szóval ez a része már nagyon szimpatikus volt. Amikor megérkezel a fesztivál területére, az nagybetűs FEEL. Nagyon rég voltam fesztiválon, és újra átélni azt, hogy egyre jobban erősödik fel a zene ahogy mész befelé, mindezt egy tényleg csodaszép és érintetlen, erdős környezetben... Már akkor éreztem, hogy "otthon vagyok". A fesztivál fellépői kvázi három csoportra simán leoszthatók: random de leginkább obskúr külföldiek, techno és magyar alter. Leginkább ezek váltakoztak a különböző színpadokon, de én mindegyiket szeretem, szóval nem éreztem magam sehol sem tájidegen módon. Az első nap egy fél nap volt, és bár nem kifejezetten érdekelt egyik név se, úgy voltam vele, hogy 1) már ki van fizetve, 2) mivel ez egy teljesen új környezet, remek alkalom lesz arra, hogy bejárassam magamnak. Úgy értem, megjegyezni az odautat, a visszautat, a fesztivál területét, stb. Erre pedig tökéletes volt, szóval az a "fél nap", amit az elején negatívumként hoztam fel, végül abszolút pozitívan jött le. Ez volt a beköltözős nap is, így bár sok minden még nem volt, viszont a nyugodt, barátságos hangulat, ami amúgy az egész fesztivált bejárta, az még jobban előjött. Ez tényleg az a fesztivál, ahol simán odajönnek hozzád random arcok dumálni, és te is így tehetsz. Egyik kedvenc pillanatom volt, amikor egy esti technosátor mellett kiakasztott függőágyon chilleltem, odajött egy külföldi srác a barátnőjével, óvatosan lehúzták a fejemről a kapucnit (amit amúgy azért húztam fel, mert paráztam a kullancsoktól és bogaraktól), és megszólalt a srác, hogy húzzam le, mert szép vagyok. Én meg így BRO. Mármint, OK, ez sokaknak biztos creepy, de tényleg volt egy ilyen mindenki mindenkivel kedves és mindenki mindenhez pozitívan áll felfogás, ami nagyon hiányzott a pesti betontengerből. Szóval, megérkeztem a fesztiválra, megnéztem az egyénileg tákolt, szebbnél szebb és egyénibbnél egyénibb színpadokat, és felültem a bulivonatra. Még nem működött minden színpad, de a Takatttuka színpadnál kezdem, ahol először Mill Burray majd Akos V szelektált jobbnál jobb zenéket. Ezután átmentem az Erdei Iskola/Központ színpadhoz, ami igazából egy tök menő, kör alakú, fajurtaszerű építmény volt. Itt a folkos, afrobeates Hakumba játszott, amire meglepően sokan voltak kíváncsiak! Sokan nem fértünk el ugyan, de családias volt a hangulat, még akkor is, hogy bár specifikusan ennél a színpadnál nem lehetett dohányozni (mivel egy kibaszott faházról van szó), rajtam kívül MINDENKI rágyújtott. De szerencsére nem lett tragédia. Ezután visszamentem chillelni DJ Crimson szettjére, ahol sikerült becampelnem egy függőágyat. Egyszerre élveztem a bulit és pihentem ki a nap fáradalmait. Hatalmas ötlet volt ezeket kihelyezni, nem tudtam eléggé áldani a szervezőket ezekért! A napot CT Kidobó szettjével zártam, aki a nap számomra első olyan fellépője volt, akit azért szerettem volna látni. Lauval közös EP-je, a DDE02 még hozzám is eljutott, és hát a srác nem véletlenül van ennyire felkapva még nemzetközi szinten is. Vén fasznak érzem magam, és már nem úgy bírom a hajnali bulikázást, de az ő szettje azért elég rendesen odavert! Ő már a Csűr színpadon játszott, ami egy nyitott, hatalmas belmagasságú, háromszög alakú faház, és meglepően kurvajó akusztikája volt. Ezután hazafelé vettem az irányt és hamar megtapasztaltam, hogy az óránként egyszer járó 956-os buszt nem érdemes lekésni.



Másnap pedig folytattam a bulit, és a tegnapi nap kezdéséhez visszatértem, ahol a szintén afrobeat zenét játszó Betá Betá koncertjével kezdtem a napot. Ellötyögtem rajta, viszont a szólógitáros srác teljesítményét muszáj kiemelnem, mert valami eszméletlen ügyesen játszott! Ezután végre eljutottam az Árok színpadra, ami egyértelműen a leglátványosabb mind közül. Az, ami a neve is: egy völgy, melynek alján egy teljesen nyitott színpad van felépítve, és a völgy alján, oldalán, tetején ülnek/állnak az emberek, e mellé pedig egy aranyos fahíd is tartozik. Nem túlzás, azonnal megbabonáz a látvány többedik alkalomra is, ennyire igényesen kialakított és látványos helyszínnel nem igen találkoztam még. Jó, a völgy és a híd adott, de maga az ötlet, és a kis installációk a fák törzsén (no meg a fények) még pluszban rengeteget dobtak az összképen. Igaz, a Mordái koncertje közben még nappal volt, de így is elvesztem a gyönyörködésben. Nagyon szeretem a Middlemist Red zenekar mindkét lemezét, a Mordái meg az énekes-gitáros Nóvé Soma egyik sideprojektje, amiben magyar népzenéket dolgoznak fel folkosan, néha picit jazzesen. Annyira nem hagytak nagy nyomot bennem, de így egyszer elhallgatni tök kellemes volt. Nem annyira az első külföldi fellépő, az Angliából érkezett Tirzah, akit imádnak a zenekritikusok. Nos, lemezen lehet jó a hölgy (és a hangjával igazából itt sem volt probléma), de a zenei alappal szolgáló két zenésztársa valami botrányosan rossz volt. De így... ilyen döbbenetesen szar! Néztem az embereket, és mindenki zavarodottan és tanácstalanul nézett körbe, hogy ez... végig ilyen lesz? Egy mellettem álló srác foglalta össze a legjobban: olyan volt, mintha végig csak beálltak/hangoltak volna. Össze-vissza játszottak, minden hamisan szólt, minden pontatlan volt, és bár Tirzah hangja tényleg szép, a zene élvezhetetlen szintre lökte a koncertélményt. Ez ráadásul az elég szarul elnevezett, de amúgy jól összerakott Magyar Zene Háza Székelykapu Nagyszínpadon történt, ami mellett már egy elkerített rész volt, az azon túli terület már nem a fesztiválhoz tartozott. Ott valami gazda elkezdett fűkaszálni, és a koncertről többen átmentek inkább őt nézni, mint a koncertet!!! I kid you not, a szemem előtt történt. Szóval, kell egy update a "3 legszarabb koncert, amin valaha részt vettem" listán, mert ez sajnos simán bekerül. Nem úgy a közvetlen és experimentális Rosa Anschütz, akinél zeneileg egy darkwave/art pop/industrial techno hibridet kell elképzelni, amiben nem csak a beszédéneket, hanem a zenét is teljes egészében a német hölgy szolgáltatja. Ez szintén egy új helyen volt, a Csodaszarvas színpadon, ami nevét a táborban található szarvasalakú kapuról kapta. Ez volt a legkijjebb elhelyezett és legelszigeteltebb színpad, ami már szó szerint az erdő leges legbelsejében volt, fák ölelésében, és itt csak techno ment. Sokszor jöttem erre, és mindig jó zenék mentek, és Rosa Anschütz performanszát is érdeklődéssel figyeltem. Utána rohantam át, mert kezdett Sega Bodega, a félig chilei, félig ír art pop előadó, aki korábban még grindcore és hardcore punk zenekarokban zúzott! Nos, tőle csak 1-2 számot ismertem előzetesen, valamint azt, hogy HYPE. Nem vagyok oda a nagyon lírai és érzelgős/érzelmes zenékért, de ez a srác tud valamit, mert a koncert idejére engem is sikoltozó tinilánnyá változtatott. Maga a színpadkép, hogy félkörbe szerelve fátylak voltak, amikkel előadás közben játszott, annyira ötletes és hatásos volt, hogy már ezzel megnyert. Angyalian lágy és törékeny hangja mellett zeneileg is tökre bejött, amiben art pop, r&b, hyperpop, deconstructed club és egy csomó modern stílus keveredett. Rögtön a kezdő Angel on My Shoulder kilóra megvett, melynek a stúdiófelvétele sem rossz, de élőben valami eszméletlen volt! Ezután picit a sötétebb techno felé vettem az irányt 3en szettjével, hogy aztán a Platon Karataev melankóliájába burkolózzak. Mit is mondhatnék, legutóbbi lemezük nagyon megtalált engem, és élőben is simán hozták az ott mutatott minőséget, és abszolút megértem, miért számítanak minden téren top tier zenekarnak itthon. Őket még biztos meg fogom nézni még élőben! Zárásként egy kultikus duót tekintettem meg, a Boiler Room keretében is fellépő Octo Octa & Eris Drew szettjét. Ők amúgy két transz DJ (mindketten biológiai férfiból tranzicionáltak nővé), ráadásul még egy párt is alkotnak! Klasszikus vinyl szettet toltak, és sem a zenére, sem a hangulatra nem lehetett panasz! Egyben ez a nap volt, amin a legtovább is maradtam, délután 5 órától egészen hajnali fél 3-ig roptam. 



Az első két nap egyikén volt egy picit furcsán szentimentális élményem is. Ahogy ott voltam a fesztivál középső, nagy, nyílt mezős részén, szólt a zene, láttam a boldog fiatalokat, hogy jó a hangulat, és hogy ilyen szép környezetben vagyok, eszembe jutottak a nagyszüleim. Ha elmesélhettem volna nekik, hogy milyen helyen vagyok, ha nekik is megmutathattam volna a több száz képet, amit lőttem, biztos nagyon örültek és büszkék lettek volna, hogy itt vagyok, és valahogy ez megérintett. Egy jó ideje pesti vagyok, szeretem a pezsgő várost, imádom az élőzenét, de ilyen formában jól esett picit visszatérnem a "borsodi" gyökerekhez is, amikor erdőkben járkáltam, haverokkal horgásztam, vagy napestig bringáztam és sétáltam. Valahogy nagyon jól összejött ez a természet lágy ölén nyugiban zenét hallgatni, és ha kívánhattam volna egyet, valószínűleg az lett volna, hogy ez az érzés soha ne szűnjön meg.