"Végre itt van, megérkezett!"

Synthwave Memories

2021-04-23 00:15 :: Zene :: BenyoBoy

Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor a zeneszeretetem kialakult. Kisgyerekként sokat tévéztem, és ha jól emlékszem, a Duna TV-n valami random délutáni műsor keretében leadtak egy videoklipet, ami azonnal a képernyőhöz szegezett. Ez a Money for Nothing volt a Dire Straitstől. A videó hátterének magyar vonatkoztatása is van: Mark Knopfler nem igazán szívlelte a videoklipek műfaját, mivel úgy vélte, hogy a zenének önmagában el kell tudnia érnie a hallgatót, és ha vizualitást kapnak a dalok, a zene (és a zeneszerző) eredeti rendeltetéséből kiveszik valami. A Money for Nothinghoz mégis terveztek egyet, és sokáig győzködték a frontembert, hogy ugyan tegyen kivételt, és állítólag pont egy budapesti tartózkodása alatt bólintott rá, hogy zöld utat kaphasson a klip elkészítése. A végeredmény nem csak egy unalmas imidzsvideó lett, hanem keverték a számítógépes animációval, mely ma ugyan már megmosolyogtatóan hat (1985-ben az egyik legelső videoklip volt, melyben komputer által rajzolt emberek voltak), de engem 4-5 évesként letaglózott. A zene is nagyon tetszett amúgy, de a színes klippel úgy egyben az egész, egy teljesen új élménynek hatott, amivel nem tudtam betelni. Kirohantam anyukámhoz, és behívtam, hogy „nézd, mi megy a tévében”, és elmagyarázta, hogy ez a videoklip. Majd közvetlenül ez után lejátszották Peter Gabrieltől a Sledgehammer máig döbbenetes, stop motion stílusú videoklipjét is, ami a már felrobbant agyam apró darabkáit még tovább pépesítette. Bár a családban nem tudott senki sem zenélni (anyumon kívül, aki pár tábortüzit egy időben el tudott pengetni), mindenki zeneszerető ember volt, és mivel utána jó pár évig elég méltatlan körülmények között kellett tenni-venni és idézőjelben „élni”, a zenehallgatáshoz menekültem. Rádiót hallgattam, klipeket néztem egész nap, füzetbe irkáltam azokat a dalokat, amik megtetszettek. Később szintet fejlődtem, már saját mixtape-eket csináltam a Danubiuson játszott dalokból, meg VHS-re vettem a MusicBox csatornán játszott klipeket, így egyszer nem kellett SMS szavazatot küldenem, hogy lássak egy kedvenc videót, mert így bármikor visszanézhettem (így ezzel valószínűleg akaratlanul is hozzájárultam a MusicBox csődjéhez is, melyért ezúton is elnézést kérek, de hát úgy 8 éves lehettem). Később volt még két klip, ami gyerekkoromra ekkora hatással volt: a Scootertől a Fire (a badass gitár miatt) illetve a Def Leppardtól a Let’s Get Rocked, szintén a zene és a számítógépes animáció együttese miatt. Faterom Adrenalize CD-jét be is nyúltam ezért, ami szerintem még mindig nálam van, pedig azóta bakeliten is beszereztem.



Ez a gyermeki rácsodálkozás valami új dologra az egész életemet végig kísérte. Meg a zene is. Sajnos hosszú évekig nemhogy internet, saját számítógépem sem volt, viszont voltak kedves barátok és ismerősök, akikhez át tudtam lógni, és a korai letöltőprogramok segítségével MP3-akat tudtam CD-re íratni, hogy a kettétört, de azt zsebemben erősen összeszorítva mégis működő Thomson discmanemen hallgathassam az új kedvenceket. DC++, iMesh, LimeWire, BearShare, ahonnét tudtunk, töltöttük le a zenéket, és mivel korlátozottak voltak az elérhetőségeim az újdonságok felfedezésére, a barátaim is hatottak az ízlésemre, és ekkor kezdtem az elektronikus zenébe kóstolgatni. Először is édesapám az Apollo 440: Electro Glide in Blue lemezével tágította a hallójárataimat (ami a mai napig benne van az örökös top 10 kedvenc albumjaim között), majd kedves Márk barátom is, aki a Metallicától kezdve Moby-ig mindent meghallgatott. Ő kezdett el nekem először modernebb house zenéket mutogatni, és egy trekk nagyon megfogott: két francia producer, Lifelike és Kris Menace közös bangerje, a Discopolis. Ez egy 1983-as italo-disco számra épül (Kano: Another Life) és volt benne valami, ami elkapott. Amellett, hogy a french house hatást (mai fejjel) egyértelműen ki tudom venni, volt benne valami retrós hangulat is, egy olyan magával ragadó szintidallam, amit a mai napig nem tudok kiverni a fejemből. Azonnali szerelem lett, és bár ez a dal nagy valószínűséggel megelőzi a synthwave-et mint kifejezést, az agyam egy távolabbi szegletébe elültetett egy kis magot, mely később akaratlanul is a ’80-as évek elektronikus zenéje felé terelte az ízlésemet. Ehhez jött még alapozóként a Grand Theft Auto: Vice City megjelenése is, mely szerintem a mai napig az egyik legautentikusabb korlenyomata a ’80-as évek popkultúrájának, és ami szintén elmondhatatlanul nagy hatással volt rám.



Az évek teltek-múltak, végre lett egy saját számítógépem, és elkezdtem felfedezni az internetet, valamint a különböző, többnyire orosz zeneletöltő fórumot és oldalt. Ekkoriban MINDENT letöltöttem, ami zenestílus, borító, vagy esetleg random belehallgatás után megtetszett, ami miatt még inkább kitágult a zenei ízlésem. 2011-ben aztán belebotlottam egy nem is annyira friss lemezbe, melynek minimalista borítója a legendás DeLorean autóval a középpontjában azt sugallta, hogy érdemes leszednem. Ez volt Mitch Murdertől a Burning Chrome. A The Heat is On, Midnight Mall, Montage olyan szinten visszahozta a ’80-as évek akciófilmjeinek hangzását és hangulatát, hogy az szerény véleményem szerint még most is páratlan, és (számomra) a mai napig ez az egyik legkiemelkedőbb és legfontosabb synthwave lemez. Persze, ekkor még „new retro wave”-nek és „80s electornic music”-nak tagelték be, de a hangulata azonnal elkapott, és nem is tudtam, hogy ilyen zenéből van több. Rommá hallgattam a teljes lemezt, a kedvenc dalokat meg főleg, és nem tudtam leszakadni róla. A ’80-as években ugyanis van valami eredendően cool. Szegény édesapám sosem tudott maradéktalanul megfertőzni az ő ’60-as és ’70-es évek iránti szeretetével, de a ’80-as években mindig éreztem valamit, ami vonzott. A jó zenék, a menő ruhák, a színek, a neonfények, a számítógépek és különböző elektromos kütyük elterjedése, a videojátékok berobbanása, az akciófilmek, a technológiai újítások, a retrofuturista vízió miliője, egyszerűen mindenben volt valami a hair metaltól kezdve a Tango és Cashig, amit falni tudtam. Nyilván ez a ’80-as évek valahol egy nagyon idealizált, összesűrített és picit sarkított lenyomata, azon belül is az amerikai (majd később a japán) dolgokra kihegyezve, de mit tehetnék, ezek a hatások értek leginkább. ’89-ben születtem, (még épp becsúsztam az ’80s kids-ek közé), mozira nem volt pénzem, meg hát falun hogy, úgyhogy a TV-ben leadott régi akciófilmeket néztem megállás nélkül. Szüleim is szerették a ’80-as évek zenéit, így az olyan előadók, mint az A-ha, Talk Talk, Prince, Wang Chung, Fashion, sokat pörögtek. És ezt a lemezt hallgatva egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak a kedvenc akciófilmjeimre, a gyerekkora, amikor nyári szünetben konkrétan azt csináltam, amit akartam, a szabadságérzetre, és a végletekig túltolt coolság faktorra, amire mindig azt hittem, hogy a való élet is ilyen lehet a felnőtteknek (aztán jól rájöttem, hogy nem feltétlenül van ez mindig így). Mint anno kicsiként a videoklipekre, úgy csodálkoztam rá erre a lemezre.



2012. Már pont elkezdett kikopni a telefonomról a Burning Chrome, amikor is szembejött velem még egy new retro wave cucc, ami még inkább meghatározó volt. Ez volt Lazerhawktól a King of the Streets. Ekkor már megvolt az első munkahelyem, és szerencsére olyan körülmények dolgoztam, ahol tudtam zenét hallgatni a céges gépen. Mivel a Winampot nem tudtam ráerőszakolni, így YouTube-ról kezdtem zenéket tolni, és mivel néha-néha azért beraktam egy-egy Mitch Murder számot, a YouTube algoritmusa elkezdett aktivizálódni, és feldobálgatni nekem ahhoz hasonló zenéket. A King of the Streets (bár az még csak egy demóverzió volt) hasonló hatást ért el nálam, mint a Burning Chrome, és a dal felépítése szintén megér egy misét. Ahogy a basszus és a lüktető dobtéma kézen fogva beindul, ami aztán szépen rétegesen elkezd kibővülni egy reverbes szintidallammal, majd egy menő gitár riffel, és egy még menőbb és dallamosabb, de magasabban szóló, már-már csilingelő szintitémával, hát az egyszerűen zseniális. Persze, a maszter nem tökéletes, de ez olyan szinten szerelem volt első hallásra, hogy közel fél évig minden reggel rituálisan ezzel kezdtem a munkahelyemen. Főleg azért, mert míg a Burning Chrome-nak egy kicsit melankolikus, levezető, „éjszaka hazacruise-olós vibe”-ja volt, addig ez iszonyat fel tudott pörgetni. Több sem kellett, elkezdtem keresgélni, hogy most jól kapcsolom-e össze a két dolgot, és hogy ebből akkor elvileg van több is. Hát volt. És rá is találtam többek között a Rosso Corsa Recordsra, ami egy netlabel volt Bandcampen. Ekkor már Lazerhawk, Mitch Murder, Miami Nights 1984, ActRazer, Lost Years oda alkotott, és sok, korai kiadványukat hamar megismertem. Az egész gyakorlatilag egy nemzetközi (kanadai, svéd, amerikai) producerekből álló istálló volt, akik a ’80-as évek hangzásvilágát akarták visszahozni, és nálam legalábbis sikerrel jártak. Tetszettek a lemezborítók, a dalok, a nevek, a számcímek, és volt egy nagyon underground és jó értelembe véve amatőr érzése az egésznek. Persze, akkor fogalmam nem volt arról, hogy ebből majd valami nagyobb valami fog kikerekedni, de a new retro wave és a synthwave kifejezések örökre az agyamba égtek, és elkezdtem ilyen zenék után keresgélni. Érdekesség, hogy az ekkortájt szintén sokaknak meghatározó Drive film OST-je engem nagyon sokáig elkerült, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem vagyok túl nagy filmfogyasztó (persze utólag bepótoltam), de aztán 2013-ban jött a Hotline Miami.



Ahogy a bevezetőben írtam, abszolút laikus vagyok ilyen téren, csak saját élményeimre és vizsgálataimra alapozok, de az, hogy a synthwave ennyi emberhez eljutott, abban szerintem a GTA: Vice City alapozott meg elsőként, melyhez később a gyújtóst a Drive adta, de a Holtine Miami lobbantott be ténylegesen. A Hotline Miami-ra nagyon rá voltam függve (később PS3-on még ki is platináztam), és bár remek játék volt önmagában, audiovizuális design terén taglózott le engem leginkább. Ennyire rohadt jól összeválogatott és egyben eklektikus zenei anyag tényleg nem mindennapi (még egy indie játéknál sem), és bizonyos dalok ismét drogként hatottak nálam. Ennek hála ismertem meg Perturbator nevét is, akinek Miami Disco dala szintén egy örökös kedvenc lett. Ő azóta is az egyik személyes favorit producerem, aki hát vitathatatlanul az egyik legismertebb alakja lett (ha nem a legismertebb) a stílusnak. 2013 amúgy is nagyon durva év volt, hiszen a másik (a színtér szempontjából) ikonikus játék, a Far Cry 3: Blood Dragon is ekkor jelent meg, melynek zenéjét már teljes egészében egy synthwave producer jegyzett: PowerGlove. Még szintén ebben az évben pedig „A” kedvenc produceremet, Com Truise-t is megismertem.



A Com Truise-hoz köthető rajongásom nem nagyon fogható más előadóéhoz. Mindkét budapesti buliján ott voltam, 5 vinylem van tőle, amiből 3 dedikálva is van, és az In Decay az egyik legtöbbet hallgatott lemez között van nálam, EVER. Az ő stílusa az, ami tökéletesen eltalálta az ízlésvilágomat, ha valaki szeretné tudni, milyen zene szól az agyamban 0-24, milyen zenére élem a mindennapjaimat, akkor az az In Decay-t rakja be, mert nekem az a személyes soundtrackem. A chillwave viszont már picit más tészta, és nem akarok annyira belemenni a többi műfaj és alstílus boncolgatásába, mert elsősorban emlékek megosztása a célom. Ugyanis 2013 volt az az év, amikor megismertem az első magyar producert is, aki hasonló zenéket csinált! Bizony, ő nem más volt, mint Lazerpunk!, akinek nevébe teljesen random botlottam, miközben Bandcampen böngészgettem. Akkor még csak három dala, a King of the Wasteland, Game Over! és Insert Coin  volt elérhető, de nagyon megörültem, hogy már itthon is csinálnak ilyen zenéket. Emlékszem, anno írtam is neki a Facebook oldalára, hogy elsőként meginterjúvolhassam a YouTube-csatornámra, mely végül az én szerencsétlenkedésem miatt végül sosem jött össze, de azóta is kiemelten követem a munkásságát, és ha jól emlékszem, minden eddig kiadott fizikai kiadványa megvan. Legalábbis, remélem. :D A Game Over videó alatt amúgy van is egy válaszkommentem, ami már szintén 6 éves… nagyon durván telik az idő. Mindenesetre ekkor már kezdtem érezni, hogy a synthwave kezd teret hódítani, és azt gyorsan teszi. Carpenter Brut (akinek EP-trilógiája igazi minőségbeli game changer volt) és GosT nevét is ekkortájt ismertem meg (akinek pedig Ritual EP-je és Non Paradisi lemeze lett mérföldkő), illetve Kavinsky-t, akinek hatását az egész műfajra csak szuperlatívuszokban tudnám jellemezni, és ezidáig az egyetlen lemezének köszönhetően az egész '80s retro worship hangzásvilágot ki is repítette gyorsan a mainstreambe. Olyannyira, hogy az akkori angol felsőfokú nyelvvizsgámra felkészítő angoltanárommal (szia, Pávko!) már együtt csápoltunk Kavinsky zenéjére a 2014-es Sziget fesztiválon a Nagyszínpad mögötti sátorban (ami akkor asszem épp A38 sátor volt). De aztán itthon is beindultak a dolgok, életem első underground synthwave élményére se kellett sokat várni, mert a „Kis á” szórakozóhelyen, 2015. január 17-én élőben is láthattam Lazerpunk!-ot Emery303, Envo és a Necrophone táraságában. Érdekes volt megélni, hogy míg Kavinsky zenéit csak a YouTube-on több millióan hallgatják, és a svéd, kanadai, holland producerek gombamód szaporodnak, addig itthon is elkezdődött relatíve hamar egy magyar hullám kibontakozása, ami meg is ütötte az akkori nemzetközi színtér színvonalát. Sőt, példának okáért Lazerpunk!, Quixotic és Megahit képében aztán végül lettek is nemzetközi színtéren elismert producereink, ami amúgy egy nagyon alulértékelt, kurva jó dolog a hazai zenei életben.



Ekkoriban hobbiszinten írtam lemezismertetőket a NuSkullra is, amit nagyon szerettem, mert jó volt a közösség, és mint cikkíró, elég nagy szabadteret kaptam. Mivel egy hardcore/metalcore stílusra szakosodott oldalról beszélünk, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve és picit félve ugyan, de 2014. július 7-én írtam egy lemezkritikát Perturbator: Dangerous Days című lemezéről. Nagy örömömre a metálos olvasóközönség pozitívan fogadta az írást és persze a zenét is. A synthwave ugyan ekkortájt már bőven elkezdett alstílusokra tagozódni, és elindult egy sötétebb vonal is darksynth néven, ennek ellenére tök fura volt látni (természetesen pozitív értelembe véve), hogy míg régen a metálos haverjaim egy darab Daft Punk számtól kiütést kaptak, sok, extrém zenei színtérről érkező forma talált magára ebben a műfajban. Az avantgárd és black metal lemezekre szakosodott finn Blood Music jó hamar „le is szerződtette” többek között Perturbatort, hogy vinylen kiadhassák a lemezeit, és itthon is volt olyan producer, aki az extrém metál szcénából jött (pl. Terminal Danger). Ebből is látszik, hogy a synthwave mint olyan, nagyon sok különböző embert vonzott be egy közösségbe, és bár emiatt voltak nyúlványok ilyen-olyan irányba, a fő szemlélet és stílusjegyek, valamint a ’80-as évek iránti szeretet valahogy összetartotta az egészet, és egy nagyon változatos, érdekes, globális színtér jött létre. Nem sokkal később jött egy újabb mérföldkő, szintén Svédországból, ezúttal nem producer és videojáték, hanem egy rövidfilm formájában. A Kung Fury, melynek előzetese komputervírusként terjedt a saját szűk baráti körömön belül is. Szerencsére a film Kickstarter kampányáról nem csúsztam le, így sikerült megkaparintanom a hivatalos blu-rayt, is melynek vicces adaléka, hogy egészen pár hónapig fogalmam sem volt arról, hogy ez nem lett a nagy publikum részére is elérhető, így lesokkolva láttam, hogy egy-egy kópia 150 dollár körül talált gazdát eBayen. A blu-ray első nyomása amúgy hibás lett és az összes lemezt újra le kellett gyártani, így szegények nem kevés pénzt buktak az egészen. Később a True Survivor kislemezt és a teljes OST-t is megvettem vinylen, melyek szintén gyűjteményem ékkövei.



Aztán a hazai szervezésű koncertek is elkezdek beindulni, hála a kiváló és gyorsan reagáló magyar promótereknek. Nagyon durva belegondolni, hogy 2015-ben Perturbatort és Carpenter Brutöt már láthattam az A38-on! És voltunk is sokan! Ami nem meglepő, mert a hazai színtér is akkorára duzzadt, hogy már saját válogatást is ki tudtak dobni (Hungarian Synthwave Allstars), ami szintén mennyire kurvajó dolog már, nem? Életem legjobb hangulatú bulijait ezeken az estéken éltem át, ahol a Hotline Miami-s csirkemaszkos arcoktól kezdve a goth csajokig rengetegféle forma eljött, és tényleg minden ilyen estén nagyon jól éreztem magam, ha a Dürerben, ha a Müsziben, ha az A38-on volt. Pár buli után már ismerős arcokat is kezdtem felfedezni, akik hozzám hasonlóan szinte minden ilyen estére eljöttek, majd egy synthwave és vaporwave (stílusokat IS) kedvelő apró baráti körbe is belecsöppentem, akik a mai napig nagyon jó barátaim. Nem is nagyon tudok kiemelni fontos pillanatot ezekről az estékről, az általános jó hangulaton, és talán a legendássá vált „Basszad neki, Perturbator!!!” bekiabáláson kívül, amit egy túlfűtött rajongó ejtett meg az egyik ilyen bulin. A sok közös kép a producerekkel, az aláírások, amiket sikerült a különböző lemezeimre szerválni, mind-mind olyan élmények, amiket nem fogok felejteni. Ennek örömére röviden összeírtam, hogy kiket mikor milyen bulin és kiknek a társaságában láthattam itthon:

2014.08.14: Kavinsky (Sziget Fesztivál)
2015.01.17: Emery303, Envo, Lazerpunk!, Necrophone (Kis á)
2015.05.09: SIDrip Alliance, Lazerpunk!, Macskajancsi (Müszi)
2015.08.07: Lazerpunk!, Perturbator (A38)
2015.09.12: Lazerpunk!, Carpenter Brut, Quixotic (A38)
2015.11.21: SIDnify, Double Score Dungeon, Lazerpunk!, Blastromen, Macskajancsi, Bandikatechnika (Müszi)
2016.01.27: Aid Kid, Belau, Com Truise (A38)
2016.03.25: Dan Terminus, Gost, Perturbator (A38)
2016.04.27: Lazerpunk!, Real Giana Brothers (A38)
2016.09.09: BD-209, Terminal Danger, Retröxx, Megahit, Radec  (A38)
2016.10.08: Radec, Gost, BD-209 (A38)
2016.11.05: SIDrip Alliance, Machinae Supremacy, Lazerpunk!, StratosFear (Corvin Club)
2016.11.25: BD-209, Waveshaper, Dynatron, TimeCop1983, Daniel Deluxe (A38)
2017.03.11: Envo (A38)
2017.04.08: Terminal Danger, Perturbator (A38)
2017.05.13: Terminal Danger, Retröxx, Quixotic, Lazerpunk!, Nightcrawler (Müszi)
2017.05.24: Reznyck, Das Mörtal, Tommy ’86, Dan Terminus (A38)
2018.03.03: Quixotic, Com Truise (A38)
2018.03.07: Youth Code, Carpenter Brut (Akvárium)
2018.04.11: Daniel Deluxe, Dance with the Dead (A38)
2018.09.15: Quixotic, Danger (A38)
2018.12.01: Envo, Sung, Quixotic, Lazerpunk!, Daniel Deluxe (Dürer Kert)
2019.02.22: Carbon Killer (Robot)
2019.03.04: LeBrock, Dance with the Dead (A38)
2019.03.07: Dan Terminus, Perturbator (Akvárium)
2019.09.23: Christine, Magic Sword (Dürer Kert)
2019.12.21: Jeremiah Kane, Quixotic (Instant)
2020.02.01: Lazerpunk!, Machabray, Sidewalks and Skeletons, DJ Etrigan (Dürer Kert)

Azért ez nem egy szar lista, akárhonnét nézzük, bár közel sem annyi buli, mint amennyin szerettem volna részt venni, meg pl. ott volt a 2017. március 11-i koncert, amire full szarul, lázasan estem be, de mindenképpen el akartam menni legalább egy szettet meghallgatni (ha jól tudom, az pont egy jótékonysági est volt). 



Aztán ahogy említettem, a Blood Music pl. hamar meglátta a lehetőséget a synthwave rohamosan növekvő népszerűsége és a cunamiszerű vinylőrület egységében, úgyhogy el is kezdtek szállingózni az első ilyen jellegű kiadványok. A legelső vinyl, amit beszereztem, az Kavinsky Outrunja és a Blood Dragon OST volt, majd jöttek sorban: jó pár Com Truise lemez, és mivel a videojátékzene-vinyl gyűjtők közössége is durván kezdett gyarapodni, sok videojáték zenéjét adták ki vinylen, ami synthwave is volt egyben, pl. River City Girls vagy Furi. Ilyenből is van egy pár a gyűjteményemben:

Com Truise: In Decay [Limited Edition on orange transparent], 1000 db készült, dedikált
Com Truise: In Decay, Too [Limited Edition on double purple spun], 300 db készült
Com Truise: Iteration [Limited Edition on pink/white split], 500 db készült, dedikált
Com Truise: Persuasion System [Limited Edition on sky blue], 2000 db készült
Com Truise: Silicon Tare [Limited Edition on red], 1500 db készült, dedikált
David Hasselhoff: True Survivor [7”], 1000 db készült
Far Cry 3: Blood Dragon (Original Game Soundtrack by Power Glove)  [Limited Edition on pink], 1000 db készült, első nyomás
Furi Original Soundtrack [Limited Edition on blue and pink marble], 850 db készült, első nyomás, Waveshaper, Carpenter Brut és Danger által dedikált
Gost: Non Paradisi [Limited Edition], dedikált
Hotline Miami (Official Soundtrack) [Limited edition on black, red and yellow translucent], 5000 db készült, első nyomás, Perturbator által dedikált
Hotline Miami 2: Wrong Number [Collector's Edition on blue, pink and green], első nyomás, Preturbator, Magic Sword (a teljes trió) és Carptener Brut (valamint zenekara) által dedikált
Kavinsky: Outrun [Limited and numbered hard cover edition], 4500 db készült
Kung Fury (Original Motion Picture Soundtrack) [Limited Edition on red], első nyomás
Lazerpunk: Death & Glory [Deluxe limited edition on electric blue & black swirl], 325 db készült, dedikált
Megan McDuffee: River City Girls [Limited Edition on blue opaque and pink translucent], 1000 db készült



Zárásként, hogy mit adott nekem ez a színtér? Egy nagyon nyitott, nagyon befogadó közösséget, végtelen sok jó arccal, tehetséggel, felejthetetlen élményekkel, és elérhetővé tették azt a gyerekkori vágyamat, hogy ha csak egy-egy este erejéig is, de a ’80-as évek Miamijában érezhessem magam. Bár az elmúlt 1-2 évben mintha picit egy helyben topogott volna a stílus igazán kiemelkedő kiadvány nélkül, most mintha elkezdődött volna egy újabb felfutás, mivel az új Perturbator trekk is elég baszó lett (és ebben a posztpunkos vonalban amúgy hatalmas potenciál van), valamint LukHash is kiadott most egy kiemelkedő albumot. Ráadásul a hazai vonal sem alszik szerencsére, Rokai első EP-jét tudnám kapásból felhozni, mint friss és minőségi újdonság. Az itthoni színtéren maradva, szintén idén debütált a Highway Violence, ami nem más, mint Quixotic egy grandiózus audiovizuális projektje: nem csak egy egyszerű klipet kaptunk egy hozzá kapcsolódó dallal, hanem egy komplett kisfilmet (melyben statisztaként egy ismerősöm, Hydra is felbukkan). És ami a durva, hogy minden tekintetben simán hozza a Kung Fury minőségét! Én már őszintén alig várom, hogy ez a pandémia végre lecsengjen, és újra lehessenek synthwave bulik, igaz, hogy hol, az már más kérdés… Ráadásul játékok terén is erősen indult ez az év. Sajnos egy jó ideg a Steamet ellepték az ultra gagyi, Unity-ben összetákolt shovelware címek, amik csak külső megjelenésében hozták a synthwave és vaporwave esztétikát, hogy páreurós árcéduláikkal a hype-ot meglovagolva valamilyen kis bevételt generálhassanak. Emiatt nagyítóval kellett keresni a jobb indie játékokat, de ha van cím, amit érdemes a synthwave iránt rajongóknak kipróbálni, az a Narita Boy. Ez egy idén megjelent, narratív-vezérelt metroidvania, ami egy Kickstarter projektként indult. Engem az első, nagyon hangulatos előzetes olyan szinten letaglózott, hogy elsőkként támogattam a projektet, mely végül nagy nehezen, de megvalósult. Csúsztak ugyanis pár évet, de egyáltalán nem bántam. Mindenkinek és mindenre válaszoltak minden létező felületükön, és ez most is így van. Emiatt egyszer nem éreztem azt, hogy hátra lennénk hagyva, hogy veszélyben a projekt és bebukik az egész. Igaz, a fizikai jutalmakkal még tartoznak a készítők, de a fő végeredmény egy olyan fluid játékmenetű és szentimentális hangulatú videojáték lett, ami a '80-as évek stílusát nemcsak kiváló módon és teljesen egyéni megközelítésben használja fel, hanem elég magasra is teszi vele a minőségi mércét. Egy apró, spanyol csapat első játékáról beszélnünk, és süt az egészről, hogy ez egy igazi szerelemprojekt, amibe szívüket-lelküket beleadták. A zenéről pedig csak áradozni tudok. Mint a Far Cry 3: Blood Dragon esetében, ennek a játéknak is a teljes, 51 számból álló OST-jét egy producer készítette, Salvinsky. Már önmagában a zene is egy igazi csoda, ahol a fő dallammotívum számos tételben vissza-vissza köszön valamilyen formában. Tényleg csak ajánlani tudom: a játék nem lett túlárazva, minden eurócentet megér, és a Narita Boy-t kiadó Team 17 neve is garancia a minőségre. Így 2021 lett nekem az az év, amikor az előbb említett nevek miatt rájöttem, hogy nem szabad a synthwave-et elengednem pár közepesnek mondható év után, mert még mindig remek dolgok születnek a színtéren, amik ugyanúgy szerethetők és minőségiek. És még csak keresni kell, mert ezek aztán valahogy mindig megtalálják az embert. Ezt a blogposztot Márk barátom emlékének ajánlom, aki ha akkor nem mutatja meg a Discopolist, talán sosem kezdem el beleásni magam a french house és később a synthwave csodálatos világába.